Na most van, aki a boldogság megszerzését egy ilyen nagy magányos vívópástnak látja, ahol egyedül áll ellenségekkel körülvéve és akkor addig harcol, míg be nem rántja, el nem kapja a grabancánál ezt a kurva boldogságot végre a szélről, és boldog nem lesz a boldogsággal szerinte, és akkor már egészen rácuppantja magát a boldogságra, ami ki tudja hány kiló meg mekkora haja van és le se tud jönni róla, körbefolyik rajta ragacsosan, belegyömöszöli a farkát, a boldogság meg hiába kapálózik a citrom fejével, hogy ő nem egy megérdemelt izé, de szegény boldogság nem menekülhet, őt elképzelték megvalósításra, hozzá lesz láncolva egy másik szív és szoborba lesz öntve és kész...a boldogság akkor feladja az ellenállást, krokodilkönnyeket hullat és megirigyli a puding halmazállapotát.

Sarj sims-ezik, szimulálja a világot, városokat, családokat épít, szomszédságokat, rekonstruálja a famíliánkat, milyen lenne, ha minden kerek volna, testvére is, amit nem vitt magával a Lény, gyakran meg igen csinos és jófej nagymamaként mutat be magamnak, vagy kislánnyá "zülleszt", kifaggat és megalkotja nekem újra az apám

figyelem, csodálom, ahogy munkát keres, házasodik, gyereket nevel, visszamenőleg javítja meg a múltat és tervezi a jövőt, fenntarthatósági szempontok miatt megküzd az ufókkal, megszereli a kertbe zuhant satelliteket

van, hogy megjelenik a halál, kaszával, rendesen, olyankor ismeretlen nyelveken siránkoznak, gyászolnak a főfigurák és isten, bár nem kerül szóba, azért bizonyos pillanatokban ezek a virtuális emberek is találkoznak vele

tegnap Mohácsi  paralitikus Csárdáskirálynőjét néztük slágerekkel, rongyos élet, míg a jobbik eu-s zászlót égetett, és becsapott egy orosz műhold valahova

alig több, mint négy éve, egy ilyen utazás előtt láttam utoljára eszméleténél a műholdvadászt, az énekesnő elfelejtette akkor a szöveget, fehérvárról hazafelé számoltam a veszteségeimet: szerelmem, hitem, eszmém..... és most hazám

közben gyarapszik a sims társadalom, porzik az ágy, hullanak a csillagok, születnek a gyerekek, minden rendben van na

velem álmodnak a zord hegyek is talán, de máma már nem gondolnak tovább

létezésünket figyelmen kívül hagyhatjuk továbbra is, mivel semmiféle megfigyelhető következményekkel nem jár

ráadásul egyetlen ellenkező értelmű megfigyelés után, kénytelenek vagyunk egészen megváltoztatni, vagy elvetni idióta teóriáinkat

viszont: boldogok a lelki hülyék, mert övék a szennyeknek országa, buék

(valami bulin a köztársasági elnök szeretőiről hallottam egy ex üldözött ex élsportolótól, nagyon vicces volt, de beleborzongtam azér', gyerekkori tréning gatyás szentcsalád képembe, persze csak, mert ideologikusan nem ilyen laza képet mutat az emberünk, ám liberális szentcsalád képetek felől sincsenek illúzióim, ünnepi boldogságotokat sem akarom tudni, szeretet nélküliek)

A hiúság és a boldogság nem fér meg együtt, mondta a márkiné, akinek senki nem parancsolt többé, de azért ő sem volt nagyon boldog, csak tartása volt neki. Minden napra jut mostanában egy film, egy alapvetés (jó egy koncert meg egy régibarát is), ami valaha fontos volt, tegnap a Fanny és Alexander, üldözéses álommal, miközben azért helyén az eszem. Lassan kivégzem a Lost-ot, a százhúsz részből már csak 25, elolvashatom róla a tanulmánykötetet, etikai szubjektivizmus, morális patthelyzetek, furcsa álmokkal jár együtt ez is, idő, idő, szerethetnélek jobban egy kicsit. Köröttem a viszonyok szappanoperák, a valóság gyöngyszemei, csupa hiszti és taktika, mélyen gyökerező, semmi nem jön magától, csak az indulatok, meg még a diktatúra hétköznapjai, értékválságból gazdasági válságot csinálni, az embernél nincs is csodálatosabb, hatóságok, akik üldöznek, de nem érem őket utol, sorszámot se adnak, meg láncaikért együtt zokogó férfiak.Mindenki eszik össze-vissza, egészségtelenül. Érzelmi vámpírok bálja ősbemutatóra készülünk.

Ma 2011 éve született Brian, ez úton kívánok neki is boldog szülinapot, ahogy az összes ma született báránynak. Mivel megint nem töltöttem az estét a rég tervezett módon egy bukaresti hotelben tévét nézve, és, mivel utolsó napjait éli a magyar köztársaság, összejött a család, volt halászlé, szép emlékek könnyek nélkül, csontvázaink meg sose voltak szekrénybe zárva, legalábbis én gondoskodtam róluk, ha mégis lett volna rá igény.

É-nél Bécsben annyira jó volt, leginkább az óriás rovarokat élveztem a természettudományiban, na meg persze a kölköt, ahogy egy kiállítási workshop keretében a zoom-ban osztrák építőmunkásként tevékenykedett. Ha megtanul vakolni, mondtam neki, igazán kiköltözhetünk. Este giccspiaci és nyálkarácsonyi körséta, puncs, éjszakai munka és uhudler, ami részeg, uhuzó burgerlandi gazdákról lett elnevezve. Van egy képem magunkról, ahogy a a skyp-on bruttósítunk könnyek között és felébred a gyerek, hogy min röhögünk.

Aztán egy másik kép, itthon a havasi macsóval a habroló nevű bárban, ahogy minden áthatolhatatlannak tűnik, pedig nincsen is szakadék. Ez volna hát a pesti skizó. Pedig olyan egyszerű lehetne, ha nem én lennék, vagy nem ő.

most tényleg kicsit üres minden

ez aztán már tényleg bjutifúl fáking számszing

így is kell lennie karácsony előtt, nyitott belsővel járni

(hogy is hívják azt a szent fickót a kereszten, anya)

megint kirúgsz, mondta idegesen és szomorúan

(érdekes mindig ezzel jönnek)

pedig én vagyok kizárt

lehetne önző, gyenge, bárcsak

de nem

észt játszik, lemodoroz, mikor őszintének kéne lenni

(lenyom tré szappanoperába' így)

rohadj csak meg, vagy rád a termés

nekem hat lépcső back addig is

a látogató,

aki majd jön a dumával

(éhes disznó, mákkal álmodom)

nézd, voltál már királynő, én tudom

(idő barma)

hordd szépen össze magad

ismét leszel

nem baj, hogy unod a diplomáciát

csak óvatosan a kék eseményhorizonttal,

quod erat demonstratum

királyom, öregem

(hogy milyen vagyok? elmondhatom, úgysem értenéd:

egyszerű, teljesen
mint a nap)

- azt álmodtam, hogy egy kávézóból a folyónak arra a részére látok, ahol kidobja magából a hullákat, valami csatorna vége lehet, téli kabátokban, nyári ruhában, gyerekek, nők, férfiak tetemei bukkannak fel, mint a delfinek, akik kiugranak egy kicsit a vízből, hogy mutassák magukat, aztán lemerülnek ismét, az emberek meg kevergetik a kávéjukat és oda se néznek, érzem, az nem természetes itt, ahogy ezt bámulom...

- én egy mészárszékben voltam, rengeteg felbontott, véres disznó lógott végtelen hosszú kampókon és azt hiszem az enyém volt, de rám romlott az egész, nem tudtam eladni

- akkor megyek szívem, adok valamit enni a gyerekeknek

(this is the beginning of the beautiful fuckin' something)

- ha egy huszonéves csaj megadja a telszámát egy bárban, ami ugye nem jelent semmit, te mennyit várnál, hogy felhívd, ha férfi lennél? (azon kívül, hogy ahogy ismerlek, nem hívnád fel...)

-  húsz éves koromban nem mobiloztam, de nagyon örültem, ha üzenetet hagynak vonalason (mert nem vettem fel)

Jadzia, mikor megnőtt, a zalesiei állomásról minden nap a hajnali személlyel járt be Skierniewicébe, ahol ápolónőnek tanult..

Az az érzésem egyre lehetetlenebb kihívások elé állítom magam, tegnap verset mondok, holnap lengyel könyvkiadásról beszélgetek, aztán a fakeksz és cölibátus egyházának alkulóüléséről tudósítok majd és lesz egy kis kitérőm a Stúdió Ká-ban holnapután a comingout függők spiritiszta partiján. De ez mind semmi, mert közben lomtalanítási ügyeket intézek, egy szívbeteg ács történetét szálazom szét, krízisköltészetet hallgatok, anyámat fodrászhoz viszem és a lelkére kötöm, hogy ne szidja a rendszert a hajmosónak, mert az gyanús, meg egy olyan emberre várok, aki például rendszeresen ügyvédekkel iszik vidéken, amikor jön. Így hát semmi baj, mert így egy cseppet sem kell gondolkodnom a jövőn, vagy, hogy van-e még hol laknom, vannak-e szeretteim. Ja, ha a csípőm mesélni tudna, a könyöködön jönne ki. Viva posztmodern!

Egy napon, eléggé érthetetlen módon, hiszen semmiféle ilyen irányú képzettségem nem volt, meghívtak az Observer-hez balettkritikusnak. Talán mégsem volt a dolog annyira meglepő, hiszen a korszak egyik legbefolyásosabb drámakritikusának egyetlen tanult szakmája a krikett volt.

Brook életrajza nagyon szórakoztató és bár nem hasonlítanám szellemi nagyságához magamat, azért bátorkodok felfedezni pár közös dolgot bennünk, például, hogy nem tudjuk elképzelni miért vannak úgy oda mások az elidegenítő effektusokért, ahelyett, hogy átadnák magukat a fantáziájuknak, és hogy egy élettörténetet vétek úgy megírni, hogy időrendben és pontos adatokkal, amikor a múltunkat ugyanúgy látjuk, mint a jövőnket, elképzeljük csupán, és van rá néhány variációnk.

Nekem az életrajzomban például biztosan szerepelnének a fiam velem kapcsolatos megfigyelései :

anya, én azt annyira bírom benned, hogy még  a kádban sem azt csinálod, amit kell, például eszel meg olvasol, mindent széthagysz, mindig munkázol valamit, laptopot tartasz az ágyban, pedig egy nőnek egész nap csak pihennie kellene